Kislányom, a tizenöt éves Juli április első napjaiban súlyos síbalesetet szenvedett. Mondhatnám úgy is, hogy beugrott és meglátogatta Herr Schumachert odaát... És ez nem vicc, sajnos tényleg közel egy hónapig kómában volt, és azóta is rehabilitációs kórházban kezelik.* Gyakorlatilag újjászületett, és a kisgyermekkort át nem ugorva, néhány hónap alatt újra megtanult enni, inni, járni, beszélni, írni, olvasni... Szóval mindent! Balesete előtt 5 nyelven beszélt, 6 éven át Kickboxolt, magyar bajnok volt már 12 évesen, most lassan szivárognak vissza az emlékei, így a nyelvtudása és a mozgáskoordinációja is. Na szóval, ez volt az előszó...
Az idén év elején elhatároztam, vagy talán még múlt év végén, hogy az új hobbim a kettlebell, és annak is az instruktorsága micsoda királyságosság lehet, és mindenképpen meglehetősen nagy kihívás egy poraiból újra feltámadó főnixmadár számára. Ez tény. Ám nem tudhattam, hogy néhány hónapon belül nemhogy szárnyaszegett újraéledőművész nem leszek, hanem még az utána maradó por se...
Teljes pánik volt az életünk a balesetet követő néhány hétben, mondhatnám hónapban. Az eset Ausztriában történt, és meg kell említenem azt is, hogy talán két hónapig haza sem jöttem, nem mozdultam a lányom ágya mellől. A kórházi pszihológus azt ajánlotta, mindenképpen foglaljuk le magunkat valami fizikai tevékenységgel, futással, edzéssel, stb... A barátok hozták utánunk a messzi Alpok lábainál fekvő, amúgy festőien szép városkába az utánpótlással együtt a BELL-t is, de alkalmatlan voltam arra, hogy fegyelmezetten végigcsináljak egy-egy gyakorlatot. Szóval elakadtam a nagy terv megvalósításában. Aztán ahogy Juli egyre jobban lett, láthatóan hatalmas erővel küzdött! Eleinte az életben maradásért, később a régi képességeinek egyre gyorsabb visszaszerzéséért, úgy én is összeszedtem magam, és megint nekiálltam edzeni. Példát véve róla, és a többi betegről a rehabilitációs kórházban.
Soha, de soha ne add fel... NEVER EVER GIVE UP...
Ez a hatalmas, falra pingált felirat a kórház egyik folyosóján, amit ott kezelt betegek a kreatív-terápia részeként festettek, ez jutott mindig eszembe, mikor idő előtt le akartam tenni az akkor még csak 20 kilós kettlebellt. Hiszen én egészséges vagyok, semmi bajom, van két kezem, lábam, hogy képzelem, hogy feladom. Kislányom napközben terápiáról terápiára járt, és én ültem a kórház létező összes foteljében, és vártam rá. Reggel hétre mentem be hozzá a kórház melletti utcában bérelt kis lakásból, és este kilenc tízig voltam vele. Az első hetekben feleségemmel váltottuk egymást, és a betegszobába betolt másik ágyon aludtunk. Amikor jobban lett, az orvosok megkértek minket, hogy kevesebbet legyünk vele, és hagyjuk, hogy ő már önállóan tevékenykedjen. Ekkor kezdtem el újra edzeni, azokban az üres órákban, amikor orvosi rendelvényre távol kellett maradnom. A harmadik hónapban engedélyezték az első egynapos hazautazást. Ekkor kértem meg kedves edzőmet és mondhatom azóta barátomat, Dancs Roland SFG instruktort, hogy szerezzen be nekem egy 24 kilós kettlebellt, amiből a vizsgán kettővel kell majd egyszerre bűvészkedni, mert mégis levizsgázok. Úgyhogy nekiálltam a felkészülésnek, egyik kezemben egy húsz, másikban egy huszonnégy kilós súllyal, a szívemben meg egy több mázsással... Az utolsó néhány hétben többször is majdnem megfutamodtam, de Roland barátom biztatása, és a lányomnál tapasztalt kitörő és szűnni nem akaró akaraterő mindig tovább lökdösött ezen a kőkemény úton. Megtörtént a vizsga, mely három brutálisan, embertpróbálóan hosszú és kemény napból állt, körülöttem a huszonéves titánokkal...
Megküzdöttem... Megmérettettem... Megkönnyebbültem... Megváltoztam...
Nemrég kaptam egy értesítést a StrongFirst magyarországi vezérképviseletéről, hogy a diplomámat itt és itt vehetem át... Egy komoly lépcsőt léptem meg úgy, mintha egy több száz kilós súlymellényt adott volna rám az élet... De felálltam! És Juli lányom is!
* Még egy hét, és kiengedik a rehabilitációs kórházból, ahol pontosan százhatvannyolc napot töltött el... És folytathatja iskolai tanulmányait, hogy sikeres nyelvész legyen!
Az erő mindenesetre már vele van... :-)
